– Hogyan élted meg Róza koraszülöttségét?
– Róza késői koraszülöttként, 35. hétre érkezett, mert elfolyt a magzatvizem. A szülés után csak egy pillanatra foghattam meg. Emlékszem, nehezen lélegzett. Valószínűleg mondták, hogy el fogják vinni a PIC-re, de én nem hallottam. Másnapra világossá vált számomra: nagy baj van! Miközben én boldognak éreztem magam, mert anya lettem, a gyerekem küzdött az életéért. Borzasztó lelkiismeret-furdalásom volt. Milyen anya vagyok én, aki nem érzi meg, mi történik a gyerekével?!
A tökéletes anyakép társadalmi elvárásként olyan erősen bele van kódolva egy nőbe, hogy egy ekkora trauma átélése sem hoz felmentést.
– Mi történt Rózával?
– Másnap megtudtam: a lányunk „a PIC-en van”, agyhártyagyulladás gyanúja miatt. Akkor azt sem tudtam, mi az a PIC; azt hittem, valami vizsgáló. Az orvos még annyit mondott: „A baba állapota pillanatnyilag stabil, de a következő 72 óra kritikus lesz”. Mindennap, saját felelősségre átmentem a PIC-re, amely a Gyermekgyógyászati Klinika épületében volt, de a harmadik napon nem találtam Rózát az addig „otthonául” szolgáló inkubátorban. Az első gondolatom ez volt: „Lehet, hogy itt van, csak nem ismerem meg?” Félelmetes érzés volt.
A koraszülés akkora trauma egy nőnek, hogy utána évekkel később is, ha valami nehézség támad a gyermeke körül, az jut eszébe: „Talán a kötődés nem alakult ki jól a gyermekem és köztem, talán nem vagyok teljes értékű nő és jó anya, mert nem tudtam 40 hétig kihordani a gyermekemet?”. Ettől a gondolattól nagyon nehéz szabadulni.
– Róza két hétig volt a koraszülött osztályon. Hogyan telt ez az időszak?
– Nagyon nehezen. Soha nem hallott kifejezéseket hallasz, melletted van húsz másik kétségbeesett nő, párszáz grammos babájával. Minden érzelmi fázison átmész: haragszol magadra, az orvosokra, a férjedre, mindenkire. Én is nagyon haragudtam a férjemre, mert a „pillanatnyilag stabil” kifejezésből ő a második szót hallotta meg és örült neki, én viszont az elsőt, és teljesen kétségbeestem: vajon mit hoz a következő pillanat?… És közben hárítasz: nem lehet baj, velünk biztos nem. Mankókat keresel, amibe kapaszkodhatsz, felveszel különös szokásokat. Én például mindig gyalog mentem fel az emeletre, soha nem lifttel, és mindig ugyanazon a kiskapun mentem be az épületbe, soha nem a főbejáraton.
Felfoghatatlan számodra, hogy az orvosok százalékokban beszélnek arról, ami neked az életedet jelenti.
Ugyanakkor én nagyon szerencsés vagyok, mert erős hitem van, de így sem volt könnyű. A PIC-en egyébként mindenkinek kialakul a hite. Valamiben biztosan hinni fog, mert hinnie kell…
